Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


                                                                                               Kép

Sziasztok nénik,bácsik,és gyerekek!

                                      Bálint vagyok,s remélem sikerül egy olyan oldalt létrehozni,amit nem csak a felnőttek nézegetnek!A fotóalbumban láthatjátok,hogy milyen voltam amikor megszülettem.

Kép

   

     Kép   

 

   

 

 

 

                                                                               ÚJRA KARÁCSONY!!!

 Kép

Kép

 

Kiskarácsony

 

Anikó minden évben észreveszi, hogy ő már nagylány. Nem úgy mint tavaly, amikor még kicsi volt, csak azt gondolta, hogy nagy, hanem tényleg. Legutóbb karácsonykor jelentette be, hogy ő már nagy, és mindent tud. Vajon mi lehet az a minden?

- Mosogatni is? - kérdeztük.
- Mosogatni nem, mert magasan van a csap. Meg nagyon törékenyek a poharak - felelte. - De azon kívül mindent.
- Igazán nagynak érzed magad? -kérdeztük.
- Nem érzem - mondta -, nagy vagyok!
- Akkor azt a társaságot ki lehet végre dobni az ágyadból?

A társaság hat mackóból, két kutyából, meg a beesett szemű alvóbabából állt. Az alvóbaba egyfolytában aludt, amióta a fejében volt a szeme, és éjjelente zörgött is, amikor Anikó forgolódott.

- Nem! -mondta. - Hálótárs mindenkinek kell!

Beláttuk, hogy igaza van.

-De hát akkor miben érzed magad igazán nagynak? - kérdeztük.
-Teljesen fölösleges engem karácsonyeste elküldeni a Nagyiékkal sétálni, hogy titokban földíszíthessétek a fenyőfát - felelte. - Inkább segítek én is díszíteni, meg elrendezni az ajándékokat.

Anyával elszomorodtunk egy kicsit. Hát igen, most már látjuk, hogy tényleg milyen nagy lányunk van.

-Jól van - sóhajtottam végül -, de mégis, hogyan gondolod?
-Tudod - kezdte izgatottan -, karácsony este tele vannak az utcák sétáló nagymamákkal meg nagypapákkal meg unokákkal. Nincs nyitva se cukrászda, se semmi. Mindenki sétálgat és fázik. A nagypapák az órájukat nézegetik, hogy mikor lehet már hazamenni. A gyerekek meg sajnálják őket.
Most már tényleg elszomorodtunk. Ki hitte volna, hogy sajnálni kell a nagyszülőket?

- Hát akkor mit lehet tenni? - kérdeztük.
- Megbeszéljük a Nagyiékkal, hogy soha többé nem kell a hideg utcára kimenni, és lesni az ablakot, hogy készen vagytok-e már a fa feldíszítésével.

Meglepődtünk:
- Honnan tudod, hogy készen vagyunk-e már?

Anikó türelmesen megmagyarázta:
- Amíg bent vagytok, ég a villany. Ha készen vagytok, leoltjátok és kimentek.

Most már igazán elhittük, hogy Anikó nagylány.
- És mi lesz a Nagyiékkal? - kérdeztük.
- Végre itthon maradhatnak - mondta a lányunk. - Majd kimentek a konyhába főzni mindnyájan, én pedig mindent elintézek.
- És semmi Télapó meg Jézuska meg angyalok?
- Semmi -mondta eltökélten, majd látva elkeseredésünket, megenyhült: - Csöngetni azért lehet a kis csöngettyűvel. De csak ha jelt adok!

Amikor a Nagyiéknak előadtuk Anikó tervét, éktelenül fölháborodtak. Még hogy a gyerek díszítse a fát, hát azt nem lehet!

- A karácsonyban az igazi öröm a meglepetés, és azt akarjátok elvenni attól az ártatlan csöppségtől!

Próbáltuk megmagyarázni, hogy az "ártatlan csöppség" találta ki az egészet. Végül is hiába volt minden szó, Nagyiék ragaszkodtak a meglepetéshez. Most meg Anikóhoz vándoroltunk megmagyarázni, hogy nem lesz így jó a karácsony. Azonban ő is hajthatatlan volt. Végül, hogy mindenkinek igaza legyen, kieszelte a legjobb megoldást:

- Menjetek ti a Nagyiékkal sétálni, ha annyira fontos nekik a meglepetés.

Karácsony este aggódva búcsúzkodtunk az ajtóban.
- Menjetek csak nyugodtan - mondta Anikó -, olyan meglepetés lesz, hogy az csuda!

Hát nem éppen nyugodtan, elindultunk. Csak keringtünk a ház körül, Nagypapa leste az óráját meg az ablakot, és dörmögött. Az utca tele volt sétálgató nagymamákkal, nagypapákkal meg unokákkal. Végül észrevettük, hogy kialudt a fény az ablakban, hazamehettünk. Az ajtóban éktelen bűz meg Anikó fogadott minket. Ancsának ragyogott a szeme:

- A süteményt a sütőben felejtettétek, de nincs semmi baj, mert amikor füstölni kezdett, leöntöttem vízzel!

Kinyitottuk az ablakot, felmostuk a konyhát, és megállapítottuk, hogy ilyen meglepetés még tényleg soha nem ért minket karácsonykor. A Nagyi persze mondta:

- Ne vegyétek el a gyerek kedvét! Ugye, kis csillagom, lesz még más meglepetés is!
- Lesz! - mondta Anikó. - Csukjátok be a szemeteket!

Becsuktuk. Ott álltunk a szobaajtó előtt becsukott szemmel és hallgatóztunk. Nyikordult a kilincs. Vártuk, hogy Anikó megszólal: tessék, szabad! De nem szólalt meg, hanem megint nyikordult a kilincs. Aztán motoszkálás, nyögdécselés. Résnyire nyitottam a szemem. Legelőször megláttam a Nagyiékat, akik résnyire nyitott szemmel figyelték Anikót. Aztán megláttam Anyát, aki résnyire nyitott szemmel figyelte őket, engem, meg Anikót. Aztán megláttam Anikót, aki háttal nekünk elkeseredetten viaskodott a zárral. Rosszat sejtettem. Még soha nem zártuk be a szobaajtót kulcsra, így nem tudhattuk, hogy rossz a zár. Tapintatosan várakoztunk. Végül elkeseredetten megszólalt:

- Nyissátok ki!
- Már kinyitottuk! - mondtuk kórusban.
- Nem a szemeteket, hanem az ajtót! - pirult mérgében Anikó.

Próbálta a Nagyi, de nem ment. Aztán próbálta Anya, de neki sem ment. Azután megpróbáltuk mi, férfiak.

- Szép kis meglepetés - dohogtam, de rám szóltak, hogy ne bántsam a gyereket, ő jót akart. Sorra odajárultunk újra és újra a kilincshez. Rázogattuk, feszegettük a makacs kulcsot, eredménytelenül.
Végül, nem volt mit tenni, bekopogtunk a szomszédba. A szomszédék a gyertyafényben úszó karácsonyfa körül álltak, és éppen ott tartottak, hogy "kisült-e már a kalácsom". Segítettünk végigénekelni. Csak a "hadd egyem meg melegében"-nél csuklott el a hangunk, eszünkbe jutott a saját, megégett kalácsunk.
A dal befejeztével a szomszéd bácsi elővette a szerszámos ládáját, és átvonult hozzánk. Csavargatott, feszegetett, kalapált, és néha azt mondta:

- Na most!

Olyankor nekidúltunk a bezárt ajtónak. Aztán újra csavargatott, feszegetett, kalapált, és megint mondta:

- Na, most!

Az ötödik "na most" után egyszerre nekifutottunk, az ajtó hatalmas robajjal beszakadt, mi pedig mindahányan rázuhantunk a sötétben árválkodó karácsonyfára. A fa fölborult, minden nagy recsegés-ropogással szanaszét szállt.

Amikor a szomszéd bácsi fölgyújtotta a villanyt, ott hevertünk egymás hegyén-hátán. A fekvő fa közepén Anya ült, mint egy hatalmas karácsonyfadísz. Hajában levelek, gyertyatartók, ezüstszalagok. Végignézett rajtunk, elnevette magát, aztán elkezdett énekelni: Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom ...Szedegettük a hajunkból a szaloncukrokat meg a törött díszeket, és vele énekeltünk. Anikóra néztem. Ő is teljes erővel fújta, és egyáltalán nem sírt.
Mint egy nagylány.

 

 Kép

A hiú hóember

 

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.

Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.

Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.

- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!

Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!

Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.

A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.

- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!

Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

 

 

Kép  

A kis gyufaárus lány

(Hans Christian Andersen)

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

 Kép

 

A napkeleti bölcsek 

Karácsony táján mindig előkerül az az evangéliumi rész, amikor a napkeleti bölcsek, ezek a titokzatos vándorok, meglátják a betlehemi csillagot, és elindulnak, követik Betlehembe. A templomokban úgy is megemlékeznek róluk, hogy kiállítják a szobraikat a jászol mellé. Ott állnak, az egyiknek a kezében az arany, másiknál a tömjén, a harmadiknál a mirha.

Kik is lehetnek ezek a királyok vagy napkeleti bölcsek, nem tudjuk pontosan. De talán az egyik, a Gáspár, az egy olyan király lehetett, akinek minden kívánságát teljesítették, akinek az akaratát udvari emberek százai, ezrei lesték. Hogyha éppen zenére támadt kedve, akkor az udvarmester már intett is, jött a zenekar, húzta a talpalávalót. Amikor látták, hogy Gáspár királynak a figyelme ellankad, már kevésbé örül ennek a zenének, akkor ismét egy intésbe került és lecserélték az együttest, jött egy másik, másféle muzsikával. Ha Gáspár királynak focizni támadt kedve, már elő is állt a nemzeti válogatott, és ő is játszhatott. Persze meg volt hagyva mindenkinek, hogy itt ma csak Gáspár királynak szabad gólt lőni, úgyhogy az ellenfél játékosai is neki passzolták a labdát, és azt vette észre, hogy ha a kapura rúg, akkor a kapus direkt a másik irányba vetődik, nehogy véletlenül kifogja az ő lövését. Így bizony hamar unalmassá vált az élet.

Ahogy teltek-múltak a hónapok és az évek, Gáspár király elveszítette a kedvét. Nem telt már öröme sem a zenehallgatásban, sem a sportban, hanem csak ült a trónteremben és kedvetlenül nézett maga elé. Pedig az udvari emberek változatlanul megpróbálták kitalálni mindenféle szándékát. Gáspárban pedig lassan megérlelődött az elhatározás, hogy világgá megy és új életet kezd. Egyik este, amikor már mindenki aludni tért, kinézett a trónterem ablakán, s meglátta a csillagot az ég alján. Azt gondolta, ez alkalmas idő arra, hogy útra keljen. Lepedőket csomózott össze, leeresztette az ablakból, egészen a földig ért a vége, majd fogta magát, s lemászott rajta. Odalent nyakába vette a vándortarisznyáját, és elindult a csillag nyomában.

A második napkeleti bölcset, aki a jászol mellett áll, úgy hívjuk, Menyhért király. Ez a Menyhért talán egy híres orvos volt. Egy orvos, aki sokféle betegséget ismert, és nagyon sok beteget meggyógyított. Jöttek hozzá az emberek, és nem is kért sok pénzt a gyógyításért, csak annyit, amiből a legszükségesebbekre futotta. Örömmel, szívességből gyógyította az embereket. De hiába híres orvos valaki, vannak olyan betegségek, szenvedések, amiken még ő sem tud segíteni. Ez volt neki a legnehezebb: látnia azt, hogy emberek szenvednek, s hiába szedi össze minden tudományát, képtelen rajtuk segíteni. Arra vágyott, milyen jó lenne, ha találna egy tudós könyvet vagy egy bölcs embert, akitől megkérdezhetné, hogy miért is szenved az ember a földön. Ekkortájt látta meg egyik este ő is a csillagot. Könyveiben olvasott róla, hogy amikor ez a csillag megjelenik, egy nagy királyhoz vezeti a vándorokat, akik követésére vállalkoznak, s arra gondolt, hogy talán ez a király majd válaszolni tud a kérdésére.

A harmadik: Boldizsár. Boldizsár arca fekete. Úgy is hívjuk, hogy a szerecsen király. Valahonnan messziről, talán Afrikából jött. Ki is lehetett ő? Talán egy olyan király volt, akinek megtetszett egy szomszédos ország királylánya, és feleségül szerette volna venni. A királylány apja kihirdette, hogy jöjjenek a kérők, álljanak hosszú sorba, és aki megtetszik az ő lányának, annak adja a kezét. Úgyhogy Boldizsár is föltarisznyázott, és elment, beállt a kérők sorába, de azt látta, hogy mindegyik kérő szomorú arccal bandukol ki a trónteremből, úgy látszik, hogy a királylány nagyon válogatós lehetett. Amikor ő is bekopogott a trónterem ajtaján, és megállt a királylány előtt, elámult annak ragyogó szépsége láttán. De a gyönyörű lány ráemelte a tekintetét, és kinevette őt.

- Te meg mit keresel itt, te kormos képű? - kérdezte. - Csak nem gondolod, hogy hozzád megyek feleségül? Eredj innét, keress egy csillagot, mosd meg a fényében az arcodat, és hogyha a csillagfénytől hófehérré válik a bőröd, akkor gyere vissza! Akkor talán hozzád megyek. Boldizsár erősen elhatározta, hogy ő csak azért is elveszi ezt a királylányt. Nehéznek találta a feladatot, de arra gondolt, hogy nehéz-nehéz, de talán mégsem lehetetlen. Este, amikor feljött a hold és a csillagok, egészen az ég alján meglátta a betlehemi csillagot. Nem tudta, honnan került elő, merre tart, de azt látta, hogy alacsonyan halad. Nagyon megörült.


- Ezt nyakon csípem - határozta el. Vette a királyi lepkehálóját, és elindult a palotából a csillagot követve.

A három király találkozott egy útkereszteződésnél, ahol elmesélték egymásnak, hogy ki miért indult útnak. Majd Menyhért, az orvos így szólt:

- Nem tudom, hogy ti megtaláljátok-e, amit kerestek, mert ez a csillag egy királyhoz vezet, de talán ő orvosolni tudja a ti nehézségeiteket, bajaitokat is, úgyhogy, azt javaslom, menjünk tovább együtt.

Így közösen folytatták útjukat. Mentek-mentek, falvakon, városokon keresztül, míg végül elérkeztek egy barlanghoz. A barlangban ott állt a jászol szalmával bélelten, és a szalmán ott feküdt a kisgyermek, Jézus, mellette Mária és József. A bölcsek köszöntötték őket, s megkérték Máriát, hadd vessenek egy pillantást a kis újszülöttre.

Miközben a gyermeket nézték, Gáspár király arra gondolt, hogy ez a kisbaba mennyire fázhat, hiszen itt hideg van, csak egy ökör meg egy szamár áll körülötte, azok fújják rá a párát, azzal próbálják melengetni. Eszébe jutott, hogy a királyi palástját levehetné és ráteríthetné. Meg is tette, és ekkor hirtelen megvilágosodott előtte, hogy miért volt ő eddig boldogtalan és kedvetlen. Bizony azért, mert mindenki az ő akaratát, az ő kívánságát leste, és mindenki neki akart szolgálni. Neki játszottak a zenészek, a sportolók, de arra nem volt már lehetősége, hogy ő ajándékozzon meg másokat. Hirtelen megérezte azt, hogy ajándékot adni másnak, ez ad értelmet és örömet az embernek. Elhatározta, hogy visszatér az országába, és ezt fogja gyakorolni.

Menyhért király pedig, ahogy nézte a jászol mellett a kicsit, arra gondolt, hogy ez a kisgyerek is felnő egyszer. És mintegy látomásként megjelent neki, hogy ez a kisgyerek, már felnőttként, szintén szenvedni fog, mert az emberek majd keresztre feszítik. De a szenvedése nem lesz fölösleges, mert ezáltal ennek a kisgyereknek az apja, aki maga az Isten, meggyógyítja minden ember szenvedését. Menyhért egyszerre megnyugodott. Tudta, hogy néhány nap múlva visszatér a szegényei közé, gyógyítani őket, de már nemcsak orvosságot ad nekik, hanem el tudja nekik mondani, hogy van valaki, aki azoknak a szenvedéseknek a titkát is ismeri és gyógyítja, amiken ő nem tud segíteni.

Végül a harmadik, Boldizsár, szintén ott állt a jászol mellett, és azt látta, hogy a kisgyerek ránevet. Meghökkent.

- Nahát, ilyen fekete az arcom, és mégis mosolyog rám valaki? Így is jó vagyok, így is szeret engem? Akkor nem kell nekem az a királylány. Találok valaki mást helyette, aki ehhez a kisgyerekhez hasonlóan mosolyogni fog rám. Nem kell nekem csillag meg csillagfény, nem kell nekem az arcomat tisztára mosni, engem így is lehet szeretni! - És hirtelen vidám lett a szíve, és szökdellni lett volna kedve, hogyha nem lett volna olyan méltóságos király.

Kis idő múltán a napkeleti bölcsek hazatértek otthonukba, mindegyik azzal az üzenettel a szívében, amit a jászol mellett kapott az újszülöttől.

                                           Kép

 



 

 

 

csilli-villi

2008.06.10

Itt csodás képeket láthatsz!Kép

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: csilli-villi képek | Hozzászólások: 1

anyucival sütök-főzök

2008.06.09

Kérd meg anyát,hogy segítsen neked!

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: anyával a konyhában | Hozzászólások: 0

Csináld magad!

2008.04.29

Próbáld ki,mennyire vagy ügyes!

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Sajátkezűleg | Hozzászólások: 2

A családomról

2008.04.28

Itt a családomról ejtek néhány szót!

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Családom | Hozzászólások: 0

Egy kis csillagászat idősebb gyerekeknek

2008.04.28

Nagyobbacska gyerek vagy?Érdekel a csillagászat?Kukkancs be!

                                                             Kép

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Idősebbeknek | Hozzászólások: 0

Találd ki

2008.04.28

Néhány találós kérdés

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Találós kérdések | Hozzászólások: 0

Mondókák

2008.04.28

Néhány mondóka!

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: Mondókák | Hozzászólások: 1

Mesék kiscsoportosoknak

2008.04.28

Néhány mese kicsiknek!     

 
Teljes bejegyzés | Menüpont: mesék | Hozzászólások: 1